Óriási kaland első búvárnak lenni egy roncsnál- és mit gondoljunk arról, amikor te vagy az utolsó egy hajó maradványainál?
A tenger tele van még felfedezetlen roncsokkal.
Néha szerencsével bukkannak egyre, néha nagyon is tudatos, hosszú kutatás vezet egy híresebb hajó nyomára. Időnként pedig megesik, hogy ritkábban merült területeken szisztematikusan vizsgálódnak, hátha találnak valamit.
Azokon a tengereken, ahol élénk volt a forgalom, ez a szonározás hozhat jó eredményeket. Annyiban a két szélsőség ötvözete, hogy tervezetten zajlik egy terület átnézése, de azért szó sincs évekről. Ráadásul az, hogy mi kerül elő, időnként abszolút a véletlen műve.
Még adott országban sem egyértelmű, melyik részét mennyire tárták fel.
Hurghada előtt a Vörös-tengert milliószor merülték, az ott levő zátonyok, roncsok jól ismertek, ki tudja, mennyi búvár merült már ott.
Ám északabbra, a Szuezi-öbölben még mindig sok a fehér folt. Vannak is expedíciók, ahol 1-2 héten át hajóznak, szonároznak, és bizakodnak abban, hogy valami újdonságra akadnak. Ezt garantálni nem lehet, és ha a csapat peches, akkor közepes zátonyokon merülhetnek, különösebb felfedezések nélkül.
A korábbi ilyen utakon azért szép számmal kerültek elő maradványok. Mivel én szívesen kutakodom a kevéssé ismert merülőhelyek leírásai közt, meglepett, a Szuezi-öbölben mi minden merülhető.
Évekbe telt, míg sikerült egy olyan partnert találni, aki bevállalta a felhajózást, és a megállást pár, szinte senki által nem merült roncsnál.
Ezek közül a Turkia a legismertebb, töltöttünk ott egy remek napot- de arról fogalmunk sem volt, mi lesz utána. Volt pár GPS koordinátánk, és az egyiptomi kapitány is nagyon lelkes volt: adjunk neki adatokat, ő elvisz oda. Így merültünk olyan roncsokat, mint a Scalaria, vagy a Bakr, amiről a sokat látott merülésvezető sem tudta, miféle roncs lehet. A tathoz érve tudtuk csak kiolvasni a hajó nevét!
Az egyik koordinátához érve viszont némi zavar keletkezett az erőben. A kapitány és a merülésvezető jött: megérkeztünk, de a megadott helyen egy platform van, és ott ipari búvárok dolgoznak. Mi legyen?
Végülis követeink átmentek az ipari búvárokhoz, akik elmondásuk szerint épp egy hajóroncsot vágtak szét és emeltek ki a tenger fenekéről. Viszont semmi kifogásuk nem volt az ellen, hogy mi is merüljünk ott, ha annyira érdekel az ócskavas.
A mélyben először alumínium rudakra majd sok-sok orvosságos üvegcsére figyeltünk fel.
Az olvasmányaimból már tudtam, hogy ez csak az Aboudy nevű hajó rakománya lehet, tehát stimmeltek a koordináták.
1959-ben épült, 76 méter hosszú hajó volt, ami 1988-ban került a fenekére. 2005-ben a fentebb már emlegetett roncskutató expedíciók egyikén került elő. Az ampullák miatt “kórházhajó” néven is emlegették.
Amikor mi lemerültünk, a hajó nagy részének már a hűlt helyét találtuk. Nagyjából a harmadánál volt kettévágva az oldalán fekvő hajótest. Ahogy elúsztunk mellette, láttuk, ahogy odabenn a melózó búvárok lángvágói felvillannak. A hajó orra még teljesen egyben volt, ezt-azt láttunk a belső részekből is. Körbeúsztuk, ami maradt- és ennyi volt.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ezt a roncsot utánunk már valószínűleg senki nem fogja látni.
Ha valaki oda is megy azokra a koordinátákra, akkor a némileg más színű tengerfeneket nézegetheti meg az egykori roncs körvonalaival- később már azt sem.
No meg szemét, nyilván az marad a kiemelés után. Szorgos víz alatti guberálók talán pár orvosságos üveget is kiásnak a homokból, elvihetik emlékbe. Nagy értéket nem képviselnek, köhögésre használt gyógyszer volt bennük.
Jó eséllyel mi voltunk az utolsó kedvtelési búvárcsapat, aki még láthatott valamit az Aboudy-ból. Válaszolva az első kérdésre: mit gondoljunk erről a merülésről? Nem tudok nagy okosságot mondani.
A víz alá került, semmiféle történelmi jelentőséggel nem bíró hajó nekünk merülési élmény, sok élőlénynek lakhely, másoknak meg csak ócskavas.
Nem ez az első, nem is az utolsó, amit a könnyen elérhető mélység miatt így emelnek ki.
Mi, búvárok, egy olyan kicsi szeletét képviseljük az emberiségnek, hogy a mi érdékeink ritkán számítanak döntőnek. Talán ha délebbre lett volna ez a roncs, ahol nap mint nap turisták ússzák körül, akkor értéket képviselt volna. De a Szuezi-öbölben erről szó sem volt. Az Aboudy eltűnt nyom nélkül, és csak az ilyen sztorik őrzik az emlékét, mint a mienk.
Azért ne hullajtsunk könnyeket! A tenger maga is elvégzi a munkáját, sok év múlva ugyanúgy eltűnt volna, csak nem a lángvágóknak, hanem a hullámok munkájának és a rozsdának köszönhetően. Amit láttunk, mindig csak pillanatnyi állapot a víz alatt. És hogy mi lesz odalenn holnap vagy egy évszázad múlva, arról nálunk nagyobb tényezők döntenek.
