Zéró

Néha számomra is nehezen megfejthető rejtély, hogy lettem búvár. A sors ezt hozta, aztán így maradtam.

Nagyon jókat tudok okoskodni arról, milyen alaposan, mire figyelve érdemes búváriskolát választani. Mert a tanfolyamot csak egyszer kell az életben, az oktató a kulcs nem a rendszer, és az árkülönbség se döntő. Meg így tovább. Sok-sok kiérlelt bölcsesség van a fejemben.

Ezek egyébként nem marhaságok. 

A valóságban viszont elég váratlan fordulatok jönnek. 

Kinek egy új barátság, vagy egy családtag hozza meg a kedvet, s ezzel együtt esetleg egy ismerős oktatót. Más nyaraláson csöppen bele valamibe, mert belerángatja egy programszervező iroda levakarhatatlan munkatársa.

És én? Miután egyetem után Budapestre költöztem, és szinte minden nap HÉV-vel utaztam, láttam egy búváriskola transzparensét az ablakból. Egyszer leszálltam, és bementem érdeklődni. Alapos, megfontolt döntés volt! Egy iskolát ismertem, azt, amit láttam, és azt választottam. S jól sült el, ha úgy nézem, mennyi helyre jutottam el, és mi mindent láttam az elmúlt években. 

Ha azt nézem, összesen mennyi pénzem ment el erre a marhaságra, ami egy egyszerű tanfolyammal indult- akkor is jól sült el.

Nem volt annyira egyértelmű, hogy ez lesz a vége. Voltak idétlenkedéseim a medencében. Ezzel sokan vannak így. Azért közös munkával sikerült ezeket kezelni. Én nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen újból átérez egykori szituációkat. Emlékszem arra, mi nem ment jól, de arra nem, ezt pontosan hogy éltem meg. Gondolom, rosszul.

A nyílt vízi vizsga története több szempont miatt élénken él bennem. Egyrészt az akkor látogatott Budapest környéki tavak közül pont oda mentünk, ami a legközelebb esett: Budakalász és a Lupa volt a célpont. Szinte elláttam odáig. Aki úgy ismeri ezt a tavat manapság, hogy “Budapest tengerpartja”, kiépített plázzsal, mindenféle létesítménnyel, meglepődne, ha visszaugrana az időben vagy két évtizedet.

Borzalmas földúton lehetett megközelíteni, süppedős homok rézsűn tudtunk bemenni a vízbe. Az infrastruktúra nagyjából annyi volt, hogy a női WC balra a harmadik bokor, a férfi pedig jobbra a második. Kis kitérő: évek múlva szemetet szedtünk itt és mint kiderült, elképesztő mennyiségű hulladékot hordtak ide. A felszín mindent elrejt.

No de mit láttam én akkor még a víz alatti dolgokból! 

A látótávolság amúgy sem segített, szóval igazán egyetlen dologra próbáltam figyelni: ne vesszem szem elől az oktatómat. Persze az ember úszás közben felrúgja az iszapos aljzatot, ám mit számított ez! A nulla látótávolságból zéró lett? 

Az egészből az maradt meg nagyon bennem, hogy ebben a tényleg zéró látásban az oktatóm úgy ellenőrizte hogy jól sikerült-e a maszklevétel végrehajtása, hogy arcomra tette a kezét. 

Ettől egyszerre nehéz meg könnyű is a feladat. Kicsit stresszes ilyen sűrű levesszerű borzalomban merülni, de az, hogy nem látsz semmit, nem lesz rosszabb maszk nélkül.

A búvárkodás öröme, összefoglalva: fizetsz egy kis pénzt, szerencsétlenkedsz egy erősen klóros vizű medencében, majd egy lehangolóan elhanyagolt, zavaros bányatóban éled meg a Nagy Kalandot. Kézfogás, gratuláció, otthon igyekszel mindenből kirázni a homokot, és eltöprengsz a hogyan továbbon. Vagy a múltbeli és jövőbeli döntéseden.

Azért van bennünk ám akarat, nem? 

Láttuk a természetfilmeket a korallcsodákkal és a cápasereggel, és akkor kapjuk a Lupát. 

Nem egyszer, négyszer. Van bennem egy olyan érzés, a búvártanfolyam után lemorzsolódás okát időnként nem is olyan nehéz megtalálni. Nyugi, máshol is meg lehet ijedni: a tengerben meg túl mély a víz és még látom is, mennyire. És még a korallok se olyan színesek mint a filmekben. Át vagyunk verve.

Irigylem azokat, akikben a döcögős indulás ellenére is fellángol a szenvedély. Nálam azért volt egy töprengési periódus a vizsga után. Ami még meglepőbb, hogy ennyi év után is előfordul velem, kedvem támad bányatóban merülni. Általában elég leülni egy kis időre valahova, kezemben egy sörrel, és elmúlik. De nem mindig.

Komolyan mondom, amikor belefutok valami borzalmas látótávolságba, újra felhorgad bennem a kérdés, mint annak idején a legelső alkalmakkor: mit keresek én itt? 

A választ nem tudom, és egy idő után már nem is érdekes a kérdés, hiszen bárhol is, de merülünk. És még víz alatti mutatványokat sem kell bemutatnom.

Esetleg a válasz maga az, hogy legközelebb megint vagyok valahol, vagy éppen tervezek valamit, aminek köze van a búvárkodáshoz. És úgy érzem, így is van rendjén. Elégedett tudok lenni egy bányató partján ücsörögve, miközben mellettem csepeg a víz a neoprénruháról. Nem elég, hogy túlélem, még élvezni is képes vagyok azt a szűk órát a felszín alatt. Harcsát, csukát látok, barátok közt vagyok. Kell több, kell jobb? Nem hiszem.

Vajon mi lett volna más, ha nem a szó szoros értelmében nulláról indulnak víz alatti kalandozásaim? Nyilván nem tudom. Lehet, hogy ugyanitt tartanék. Lehet, túl drágának találtam volna a kezdetet, és bele se vágok. Mindegy. Ott és akkor kézrátétellel avattak búvárrá, abban a zéró látásban, odalenn. Mert az volt az igazi avatás, nem a vállveregetés a végén a felszínen. Szóval valahol így váltam búvárrá. Aztán, ahogy már említettem: így maradtam.