Kereken egy évtizede fedezték fel a horvát Adria mélyén az egyik legizgalmasabb roncsot: egy második világháborús német bombázót.
Zirje mellett horgonyzott le a kis csónak, kaptunk egy kis eligazítást, hogy kell tájékozódni odalenn- nagyon nem akartuk volna elvéteni a repülőroncsot. Fotósként korábban ugorhattunk a vízbe, hogy legyen pár nyugodt percünk dolgozgatni, de cserébe nekünk kellett megtalálni a maradványokat.
Nem volt nehéz dolgunk: a jó látás mellett pár méteres mélységből már kezdtek feltünedezni a körvonalak.
Tudtam, hogy nagyon egyben van a gép, a maradványok állapota kitűnő, de azért így is meghökkentő volt elsőre (és többedjére is), hogy ez a Stuka teljesen felismerhető. 25-26 méteren úszkáltunk körülötte, villogtak a vakuk, megnéztük a motort, és szerintem akkor már nagyjából tudtam, jövök én még ide vissza.
A történet nyilván nem itt indult. Nem is 2014-ben, amikor valaki véletlenül ráakadt a roncsra. Talán még nem is 1941-ben, amikor az olasz légierő állományába tartozó (legyünk pontosak: 239. Squadriglia, 97 Gruppo Bombardamento a tuffo) Junkers Ju 87 R2 Sibenik közelében támadott jugoszláv állásokat április 12-én, ám eltalálták, és a sérült géppel sikerült viszonylag épségben a tengerre szállni.
Maga a katonai repülés kezdete az érdekes.
A motoros repülés fejlődése olyan gyorsaságú volt, ami a mai ugrásszerű technikai fejlődésekkel összevethető. A kezdeti, pár száz méteres repülésekre képes, rozoga szerkezetnek tűnő gépek pár év múlva már az első világháborúban tűntek fel a frontok felett. Új lehetőségeket nyitottak, és hónapról hónapra születtek új típusok. Mire a fegyverek elhallgattak, gyorsabb, erősebb, nagyobb és hatékonyabb gépek sora állt hadrendben. A rövid békeidőben pedig tovább dolgoztak a mérnökök, és jelentek meg újabb és újabb rettegett fegyverek a polgári repülés fejlesztésével párhuzamosan.
A Junkers Ju 87 inkább a harmincas évek viszonylatában volt roppant korszerű repülőgép.
A zuhanóbombázás nagyobb pontosságot tett lehetővé, és ezek a kétszemélyes, a felszerelt szirénáknak köszönhetően ijesztő vijjogást hallattó légi rémek Lengyelországban, majd Nyugat-Európában is hírhedtté váltak. A Stuka mellesleg a Sturzkampfflugzeug, azaz zuhanóbombázó szó rövidítése volt, így lett ismert a Ju 87.
Aztán az ellenfelek fejlesztései után már nem a Stukáktól rettegtek, hanem az ilyen gépekkel repülőknek volt oka a félelemre, mert az újabb vadászokhoz képest lassú és lomha bombázók, amiknek taktikáját kiismerve a légvédelem is alaposan megritkította őket, elavultak. Mivel jobb nem volt, a háború végéig szolgálatban álltak, de a legyártott nagyjából hatezer példányból alig maradt épen pár.
Az, amit a tenger mélyén találtak, szinte múzeumi állapotban van.
Sőt, még inkább olyanban volt, amíg néhány élelmes kincsvadász ki nem szerelt pár műszert a pilóta előtti műszerfalból. Biztosan megérte. Most talán egy sufniban porosodnak, de az is lehet, valaki levélnehezéknek használja valamelyik darabot. Mi viszont nem nézhetjük meg ott, ahol évtizedeken át háborítatlanul nyugodott- ezt a gyűjtőszenvedélyt sose tudtam megérteni, és főleg nem tudtam soha tolerálni.
Ami viszont túl nagy, maga a repülőgép sárkánya, illetve a Jumo 211D motor, az szerencsére nem ellopható. Ha szemből nézzük a Ju 87-est merülés közben, feltűnik a jellegzetes “sirályszárny” alak, illetve az is, hogy nincs a gép alatt futómű. A Stukáknak nem behúzható, hanem merev futóműve volt (többek között ezért is voltak lomhák), és vészhelyzeti leszállás esetén ezeket gyakorlatilag lerobbanthatta a pilóta, mert így biztonságosabban lehetett letenni.
Az olaszok mindenesetre elég ügyesek voltak, mert a gép kiváló állapota jelzi, teljesen egyben sikerült a tengerre leszállni vele.
Én úgy tudom, a partra is tudtak úszni, mielőtt a Stuka elsüllyedt volna. Ez azért is hihető, mert egyébként meglepően közel van Zirje sziget nyugati partjához a roncs, még egy falu is látótávolságban van. Meglepne, ha nem tudta volna senki se az öregek közül, hogy egyszer egy hangosan dübörgő gép szállt le előttük a tengerre- mindenesetre sokáig volt ismeretlen a búvárok előtt a roncs.
Az Adrián persze ezen kívül még bőven van mit merülni. Amikor szóba kerül a mesterséges zátonyok kérdése, mindig tépelődök magamban. Értem a célt, a szándékot, búvárkodtam is több ilyen, szándékosan víz alá küldött hajó vagy repülő maradványánál, és hazudnék ha azt mondanám, nem tetszett az élmény.
De a történelem érintése- az más.
Ez a Stuka, vagy a többi adriai roncs közül kiemelhető Baron Gautsch, Peltastis, B-24 Liberator mind olyan helyek, amik nem csak víz alatti élményparkok. Amikor hallottam a felfedezés hírét, egyből tudtam, el kell jutnom ehhez a roncshoz, meg kell nézzem. Pláne azok után, hogy olyan pletykák felmerültek, hogy jó állapota miatt a kiemelése is szóba került. Az én kedvenc múzeumaim egy része víz alatti- és addig akartam ellátogatni ehhez az „élő tárlathoz”, amíg lehet.
Szerencsére a horvátok bölcsen hagyták ott a gépet, ahol volt. Láttam egyszer, kétszer, többször a Stukát, merültük Murter és Kaprije szigetekről indulva egyaránt. Nem egy alkalommal jött velem olyan búvártárs oda, aki korábban még nem járt arra, és persze mindőjük számára ugyanolyan különleges lehetett, ahogy lesüllyedve a felszín alá szépen kirajzolódik a szárny, a törzs körvonala.
Nekem is ugyanolyan izgalmas, minden egyes ereszkedés során. Horvát barátunk nevetve mondta egyszer, ti, magyarok, mindig a Stukát akarjátok, pedig annyi jó hely van még errefelé. Ez igaz. De ilyen roncsból azért kevés akad.
Volt olyan is, amikor kicsit kalandosabban indult a merülés: a társam uszonya a vízbe ugrás után indult el önálló felfedező útra, és harminc méter körül értük utol- és onnan már láttuk is a repülő maradványait.
Mint mindig, megnézi az ember a Stukát elölről és hátulról, bekukkantunk a hiányos pilótafülkébe.
Én magamban bosszankodom, mert a lövész géppuskáját inkább ki kellett emelniük, nehogy egy felkészültebb szuvenírvadász tegye rá a mancsát. Azért egy ilyen gép nem túl nagy, a körbeúszása nem nagy expedíció. Érdemes inkább aprólékosan nézelődni, megfigyelni a részleteket, mert van rá idő.
A motor tömege hatalmas, valószínűleg a vízre szállás után szakadt ki a törzsből. Mélyebben találták meg, de a gép közelébe hozták, ott lehet megnézni a régi V12-est. 1184 lóerős volt egykoron, mostanra viszont elszínezte a tenger élővilága, a tengely helyéből pedig néha muréna pislog ki.
A mélység befogadta az acélmadarat, s megmaradt nekünk, hogy megnézhessük, olvassunk róla, gondolkodjunk történelemről, múltról, háborúról és békéről. No meg persze átélhessünk egy különleges búvárkalandot, ami igazán könnyen elérhető számunkra.
