Elgondolkodva nézed, ahogy ösvény kanyarog hosszan a fűben, mellette ácsolt pad áll, s feletted hatalmas hegyek sziluettjei emelkednek. Nem pont ilyennek képzel az ember egy merülést.
Általában nem is ilyen. Ha tengerben úszkálva látnánk zöld gyepet meg erdei padot, nyilván tudnánk, beütött a nitrogén. De édesvízben sem jellemző látvány az ilyesmi, pláne hogy ritkán láthatsz be egy egész völgyet.
Tulajdonképpen mi a fenét is keresne egy pad a víz alatt? No és a fű?…
Valamikor régen, amikor böngésztem a számomra még viszonylag könnyen elérhető merülőhelyeket, gyorsan felfigyeltem a valamilyen szempontból különlegesnek tűnő úti célokra. Roncsok, különleges élőlények mozgatták meg a fantáziámat. Tervezgettem, mit, hol, hogyan tudnék megnézni.
Az egyik egészen sajátosnak tűnő hely abszolút nem tűnt elérhetetlennek. Stájerország még Ausztrián belül is keletre esik, az itt megbúvó Tragöss falu pár óra alatt elérhető.
S a falu mellett lévő Grüner See a képek alapján olyan élménynek ígérkezett, amit kár lenne kihagyni.
A név, azaz a Zöld-tó elmondja a legfontosabbat: amikor megálltam és szétnézem a parton, feltűnt az a különleges smaragdszín. A háttérben égbe törő sziklacsúcsok álltak őrt, és a víz felé tartó ösvényen búvárok sétáltak a tóba. Láthatóak voltak a már víz alatt levők buborékjai.
Többnyire osztrák búvárok jártak ide Bécsből, más helyekről. Afféle jól őrzött titok volt ez a kis tó, egy kis gyöngyszem, ami az amúgy érdekes, tiszta vízű tavakban bővelkedő országban is egyedinek számított. Ahogy tavasszal megindult a hó olvadása a környező hegyeken, a völgy egyre jobban megtelt vízzel, és a Grüner See nagyjából 6 méteres vízmélységet elérve merülhetővé vált.
Néha magasabb, néha alacsonyabb volt a vízszint, ez értelemszerűen függött a havazás mennyiségétől, hogy mikor kezdődött az olvadás és így tovább. A falu honlapján volt is egy kis mérce, éppen mekkora a mélység, lehet-e már búvárkodni. Egyébként a merülés önállóan zajlott, a búvárok palackkal, teljes cuccal jöttek, merültek egyet, aztán valahol egy jó ebéd és irány haza- vagy a szállásra, mi milyen messziről jött.
Az egy merülés azért volt jellemző, mert a víz az piszkosul hideg volt.
6-7 fokosra “melegedett”, és húsz évvel ezelőtt teljesen általános volt, hogy nedvesruhában úszkáltunk 30-40 percet benne. Bármennyire szép volt, a második merülés már nem feltétlenül hiányzott.
Egyébként sem az a merülőhely volt, ami mindig mást kínált. A jéghideg vízben szinte megfagyott zöld mezők felett elúszva lehetett megnézni az alacsony vízállásnál szárazon levő padot, hidacskát. Ha a vízállás nem volt túl magas, akkor inkább csak az ösvényt láthattad.
De a víz, az a tiszta víz! Egészen messze, messze elláttál.
Lebegtél benne, s a közepén, közel a felszínhez meg lehetett állni, felnézni, a hegyek körvonalaira. És a legelső alkalommal ott volt egy kis virág a tó fenekén, tényleg mintha borostyánba ágyazódott volna az örökkévalóságnak.
Jó élmény volt, nagyon szerethető, nagyon más, mint egy átlagos merülés. Nem nagyon ismertem embert, akire ne lett volna hatással. Az viszont előfordult, hogy a csonttá fagyott búvár azt mondta, legközelebb is jön, de inkább marad a parton. Nem mondom, hogy nem volt érthető a döntés.
Mókás visszagondolni, mennyire nem lehetett az akkori fotótechnikámmal igazán megörökíteni a víz alatti látványt. Emlékszem, a legelső alkalommal egyszer használatos filmes géppel fotóztam. Azt írta a leírás, hogy öt méterig vízálló a kis cucc, ezért gondoltam, az épp hat méter mély vízben nem lesz baja. Bírta…
Jöttünk ide barátokkal többször is, és pár év után feltűnt a változás.
Amikor az első alkalommal jártam ott, közvetlen a tó partján álltunk meg az autóval, és nem mondhatnám, hogy tolongtak volna a búvárok. Az utolsó alkalommal már a kinti, távolabb levő nagy parkolóban kellett hagyni az autót, és csak a cucc kirakására álltunk meg rövid időre.
Jöttek és mentek a búvárok, a kirándulók, a nézelődők. Híre mentek ennek a smaragzöld csodának, felkapta a nemzetközi sajtó. És, ahogy az lenni szokott, látni akarta mindenki. Amíg igazi búvárok jöttek, addig talán nem is volt gond. Amikor már jól fizető turistákat hoztak próbamerülésre, vagy nem komfortos cuccban vacogó búvárok kapkodva, lapátolva verték fel az aljzatot, és a csodás látótávolság tovatűnt, már nem volt az igazi.
Mindenesetre nem a búvárok döntöttek úgy, hogy ez így nincs rendben. A helyiek hoztak új szabályokat a tó védelme érdekében.
Megszűnt a merülési lehetőség, többé nem fagyoskodhattunk a Grüner See mélyén.
Hogy ez volt-e a jó döntés, hogy kellett-e drasztikus, végleges lezárás- nem tudom. Most már mindegy is. Ma már csak kirándulók tesznek arra sétát, és ha alacsony a tóban a vízszint, a felszínen sétálják körbe az ösvényeken. Aki nem merülhetett ott soha, annak biztos így is nagyszerű élmény a túra.
Talán még nekem is az lenne, de biztosan nosztalgiáznék egy kicsit, a zöld felszínt látva. Én voltam odalenn is, láttam a víz alá került réteket, s csodálkoztam, hogy merülés közben nézhetem meg a környező hegyek panorámáját. Ami természetesen most is ugyanolyan lenyűgöző.
Azért mert valahol már nem lehet búvárkodni, még nem fogytak el az úti célok. A Grüner See nagy kaland volt, de azóta meg se tudom számolni, hány más olyan helyről hallottam már, ahova szeretnék eljutni. A békebeli, jó kis osztrák túrák néha eszembe jutnak, hiányoznak. Aztán eszembe jut: ugyan ki tilthatná meg, hogy megint felkerekedjünk és szétnézzünk arrafelé?
