A polipbirkózás természetfilmekben is eléggé látványos tud lenni. Elárulom, a valóságban szintén emlékezetes kaland.
A víz alatt nem érünk hozzá semmihez, szól az alapelv.
Így tudjuk, így tesszük (szinte) mindig amikor búvárkodunk. Legalábbis a mostani búvár generációban én már azt látom, hogy többnyire idegen tőle a mindenféle trófeavadászat. Nem nagyon akar senki teknősbe kapaszkodni, nem fogdossuk a csikóhalat, nem simogatjuk a dajkacápát.
No de mi van akkor, ha a másik oldal kezdeményez? Van, amikor kifejezetten veszélyben érezzük magunkat, például ha egy íjhal ront nekünk. Máskor megesik, egy delfin tűnik roppant barátkozó kedvűnek. És azt megélni sem akármi, amikor egy manáti úszik alád, és finoman feltol a víz felszínére, gyakorlatilag ki a vízből, és csak kapálózol a hátán, mint egy hátára fordult bogár.
Kimondhatjuk: a tenger a váratlan élmények színhelye.
Egy búvárt már csak azért is meglepheti bármi, mert ebben a három dimenziós világban felülről vagy alulról is jöhet valami.
Olyankor pedig csak tényleg pisloghatunk, az eleve csak a világ egy szűk szeletét magunk előtt látó vendégként.
Mindenesetre a magam részéről úgy vagyok vele, ha az élőlény érdeklődik, akkor nem fogom előrántani a merülés közben egyébként mindig nálam levő alapfokú búvár tankönyv vonatkozó fejezetét, hogy figyelmeztessem a biztonságos interakció szabályaira.
Ha kíváncsi, és a helyzet olyan, hogy nem tűnik veszélyesnek egyikünk számára sem, akkor kivárok, figyelek, fotózok.
Végül jöhet a sztorizás, enyhe túlzásokkal- most már bevallom, valójában nem öt cápa volt ott, amikor kart karba öltve énekeltük el együtt a “Van egy korcsma az utcánkba” kezdetű dalt, hanem csak három.
Fényképezőgéppel, kamerával merülni azért jó, mert kiderül, hogy ezeknek a sztoriknak van azért valami nagyon halovány valóságalapja. Néha óriási találkozások történnek, olyan közel enged pár állat, hogy tényleg meg lehetne őket simogatni. Belenéz az objektívbe a teknős és a delfin, előttünk illegeti magát a csikóhal, a bohóchal. Vagy esetleg egy polip szeretne elmélyedni a képalkotás rejtelmeiben.
Tegyünk egy rövid kitérőt. A polipok legendája évszázados, évezredes múltra tekint vissza.
Amikor a mai tudomány vizsgálni közte őket, kiderült sok dolog, amit régen nyilván legendának hittek volna, pedig igaz. H
árom szív? Kék vér? Szinte önálló tudattal rendelkező karok? És akkor ott van a rengeteg búvár által látott átváltozó képesség, legyen szó színekről, formákról…
Léteznek egészen apró és roppant méretű polipok is. Utóbbiak az amerikai kontinens északnyugati partvidékén, hideg vizekben élnek. Nagyok, erősek, kíváncsiak és ragaszkodóak. Fél évszázada, amikor az ilyen ötleteket még elfogadta a búvárok maroknyi közössége, polipbirkózó versenyeket is rendeztek.
Elmentek olyan partszakaszra, ahol sűrűn előfordultak, és a vállalkozó kedvű búvároknak saját erejükből, puszta kézzel kellett a felszínre hozni a nyolckarú edzőpartnert. Tegyük hozzá, mert ez is fontos része a sztorinak, hogy a tisztesség kedvéért légzőkészülék nélkül mentek vízbe a birkózók. (A polipok eleve, de ilyen versenyeken az emberek is.) Azért úgy van benne kihívás.
Ma már ilyen őrült ötleteknek nincs helye a búvárkodásban.
Az viszont akárkivel előfordulhat, hogy a megfigyelt polip elkezd kíváncsiskodni.
A víz alatt nincs egyenlőség. Neked nem szabad erővel kirángatni az üregéből, neki szíve-joga felfedezni a vele szemben felbukkanó ismeretlen szerzetet.
Ahogy említettem, nem egyszer a kamerákra cuppannak rá nyolckarú barátaink. Láttam már felvételt arról, amikor apró akciókamera tűnik el jó eséllyel örökre a polip szűk kis üregében. Ilyenkor az évszázad felvételét már csak a puhatestű tolvaj és népes családja nézegetheti a hideg téli estéken. Neked marad a sztorizás a kisteherautó méretű, ördögien ravasz és trükkök százait bevető poliprémről, miközben épp arról mesélsz a boltban, miért kell új kamerát venni. Az a régi már amúgy is elavult volt.
Az én fényképezőgépem szerencsére túl nagy. Egyébként ezt ritkán érzem szerencsének, de ez esetben tényleg az volt. Horvátországban találkoztam a sekély vízben egy polippal. A jó képért igyekeztem közelebb óvakodni. Elég nyugodtan viselte a tolakodást. Talán már túl nagy volt ahhoz, hogy könnyen inába szálljon a bátorsága? Helyezkedtem, néztem, melyik a jobbik profilja.
Aztán kinyúlt gyorsan az egyik karja, és a csáp rátapadt a gömbölyű dómportra, pont az objektív elé.
Bár bizonyára meglep a kijelentés: a polip gyorsabb volt mint én, mire reagáltam volna, már elég erősen megragadta a cuccot. Nekem az a gép már annyira a szívemhez nőtt, nem mondtam volna le róla szívesen. Egy darabig húztuk mind a ketten magunk felé, s mivel a kar mellett volt az exponáló gomb, párszor azt is sikerült megnyomni.
Végül kiegyeztünk egy döntetlenben: a polip maradt ahol volt, én pedig inkább tisztes távolságba húzódtam. A közelben nem volt akkora üreg, ahová bevonszolhatta volna a gépet, de úgy gondolkodtam, a terepet ő ismeri jobban, ne adjunk esélyt a lopásra. Képtelen lettem volna együtt élni a tudattal, ha azért süpped a nyolc karjával együtt a bűn mocsarába, mert képtelen ellenállni az értékes elektronikai eszközök jelentette kísértésnek.
Milyen menő lehet egy bírósági tárgyalás, ahol a polipbíró mind a nyolc karjában van kalapács, amivel verheti a pultot, a polipőrök pedig idegbajt kapnak attól, hogy a vádlott mind a nyolc tekergő karját szorosan meg kellene bilincselni!
Na akkor szóljatok nekem, ha valahol ilyet tudtok megfigyelni.
Megyek, viszem a kamerámat- fene bánja, ilyen témáért még azt is megkockáztatnám, hogy egy rafinált polip ráteszi valamelyik mancsát.
Addig viszont meg tudom osztani azokat a képeket, amiket erről az érdeklődő példányról lőttem. A köréje kerített sztorin még dolgoznom kell egy kicsit, de ígérem, fordulatos lesz és vérfagyasztó. Ahogy az kell.
