Aki búvár, könnyen tetten érheti, mi minden kárt tesz az ember a víz alatti élővilágban.
A merülés a cápákkal különleges dolog. Amikor kezdő vagy, kicsit misztikusnak tűnik, kicsit talán aggódsz is, hogy reagálsz majd arra, ha ott lesz tőled karnyújtásnyira egy tengeri ragadozó. Természetesen ezzel együtt van benned várakozás, mert azért mégicsak jó lenne egyszer szemtől szemben lenni egy cápával!
Pár év rutinjával az ember már tudja, hogy a cápáktól nem igazán kell félni. Pontosabban szólva, ezzel a racionális énünk van tisztában, érzelmi szinten azért egy cápa felbukkanása mindig hatással van ránk. Hogy ez kinél mit jelent, örömöt vagy némi aggodalmat- egyéni dolog. Az tény, amint felbukkan akár egy picike cápa is valahol a távolban, mindenki mutogatni, integetni kezd. És aki lemaradt róla, az bosszankodik a fedélzeten.
Bölcs búvár nem vezet listát arról, mi az, amit már látott a víz alatt, mi az, amit már nem. Én pedig nyilván nem vagyok bölcs búvár, mert azért elég sok megtörtént vagy elmulasztott találkozást számon tartok. Kinek mi a fontos: én például az Adria mélyén előforduló macskacápákkal búvárkodnék. Természetesen ezeknek a kistestű ragadozóknak a látványa nem azért izgalmas, mert annyira ijesztőek lennének- inkább azért, mert olyan ritkán látják őket a búvárok. Cápatojást már láttam, ami majdnem olyan. De csak majdnem!
Ismét pontosítani kell magam: valójában láttam az Adriában macskacápát. Összesen négy példányt. Mind a négy élettelen volt- és ez ennek az egésznek a nagyon szomorú fordulata. Visszautalva a bevezetőre, pontosan látható volt, mi köze van az embereknek az élővilág pusztulásához.
Az első macskacápát egy üregben láttunk, Kaprije közelében. Sajnos a létező legszomorúbb módon: egy beszakadt háló darabjába volt gabalyodva. Úgy tűnt, nincs ott túl hosszú ideje, de kiszabadítással próbálkozni már felesleges volt. Búvárfotós barátom drámai hangulatú képet készített róla, hümmögtünk, szomorkodtunk- bíztam benne, legközelebb már élő példányt találok.
Montenegróban a legelső merülésünk afféle ízelítő volt. Noha még Dalmáciánál is délebbre van, a tenger élővilága nem éppen lenyűgöző arrafelé. A víz alatt pár halat láttunk, aztán elértünk két macskacápa teteméig, egymás mellett hevertek a homokos aljzaton. Egyértelműnek tűnt, hogy egy halász felesleges fogása lehetett, akiket így együtt bedobtak a vízbe. Furcsa dolog, úszni a kihalt tengerfenék felett, és amit látsz, két nagyon különleges, ritkán látott élőlény, és mind a kettő élettelen.
A harmadik találkozásra ismét Horvátországban került sor. Egy kis öböl alján hevert a macskacápa, szájából horgászzsineg lógott. Ezen a ponton elgondolkodtam, hogy talán én vagyok az, aki nem hozok szerencsét a macskacápáknak. Pedig horgászbot még soha az életben nem volt a kezemben, aztán mégis ilyenekbe futok bele.
Fogalmam sincs ezek után, hogy valahol lesz-e szerencsém élő macskacápát látni az Adriában. Reménykedem, természetesen, de ha látok is, az egyértelmű, hosszú időbe és sok merülésbe telne, amíg annyi élőt látok, mint amennyi élettelent…