Borzongató élmény a mellettünk köröző óceáni fehérfoltú cápákkal merülni, de a frászt nem feltétlenül ők hozzánk ránk.
Longik. Sokan csak a latin nevükből, a Carcharinus longimanusból képzett becenevükön emlegetik ezeket a cápákat.
A Vörös-tenger cápás búvárkalandjai közül talán az azok a leghíresebbek vagy leghírhedtebbek, amikor velük lehet merülni.
Nyílt tengeri zátonyoknál, leginkább az Elphinstone közelében bukkannak fel a gyors, talán már túlságosan is érdeklődő cápák.
A sekély vízben levegő búvárok egy része örül, egy másik része pedig azt füllenti, hogy örül a látványuknak. Változott a cápák megítélése az utóbbi évtizedekben, a búvárok körében meg különösen, de én teljesen őszintén megmondom, éreztem némi feszültséget, amikor jópár éve egy búvárszafarin egy egész merülésen át egy csapat longival úszkáltunk.
Nyílt vízben, pár méteres mélységben lebegtünk, és folyamatosan sodródtunk a hajótól távolabb. Időről időre igyekeztünk összébb rendeződni, de mivel a csapatban mindenki fotózott vagy videózott, tényleg figyelni kellett. A mélységre szintén ügyelnünk kellett, mert csak a nagy kék volt alattunk.
Jöttek a cápák jobbról, balról, elölről, hátulról.
Szépek voltak, elegánsak, lendületesen fordultak ki, majd tértek vissza. Aztán közelebb jöttek. Majd még közelebb. És volt egy pont, amikor lefejelték a fényképezőgép dómportját, vagy a vakuval kellett őket kicsit odébb terelni. Ezen a ponton azért az ember érez némi feszültséget, és ennél természetesebb dolog szerintem a világon nincs.
Fél óra után talán már mindenkinek a búvárcsapatban megfordult a fejében, hogy mennyire jó ötlet ez a cápázás? Azaz egy embernek talán nem: a köztünk legrutinosabb fotós valószínűleg biztos volt benne, hogy ez egy szuper lehetőség. Na nem a fotózásra, hanem a mi megtréfálásunkra.
Ami egyébként a gyakorlatban azt jelentette, hogy folyamatosan forgolódtunk, szemmel kísértük a cápákat, és amikor háttal voltunk neki, határozott mozdulattal rámarkolt a vádlinkra.
Az emberi reakcióidő egyrészt elég rövid ilyenkor, mert nyilván azonnal hátrapördülsz. Másrészt az agy is dolgozik, mire megfordulsz és látod a röhögő fejet, már rég tudod, nem cápafogak martak beléd.
Nagy gond nincs, nevetünk mi is. Nem annyira őszintén. És persze a cápák még mindig ott köröznek, eszük ágában sincs megunni a közös pancsolást. Én adom fel, majd sorban a merülőtársaim is. Majdnem egy óra a sekély vízben, amikor tulajdonképpen semmit nem csináltunk, csak cápáztunk.
Nagy élmény, zsigerig hatoló, de azért szerintem sóhajtottam egy nagyot amikor kiértem a hajóra. Vagy egyből vissza akartam ugrani közéjük? Már nem emlékszem, rég volt. (Dehogynem.) És persze hozzá kell tenni, a mókázó merülőtárs nem csak a cápákhoz értett, a búvárokhoz is: tudta, kivel lehet ezt megtenni, mert nem fog pánikolni. Van helyzet és csapat, ami nem alkalmas ilyen tréfákra.
Készültek remek fotók, díjnyertesek, meg egy rövid videóm is, ami szinten díjnyertes lett. Vettem a nyert vásárlási utalványból valami kiegészítőt a víz alatti fotós cuccomhoz. Köszönet a cápáknak! Akik, persze, csak azt csinálták, amit az ösztöneik diktálták. Azt hiszem, azt, ahogy én ezt a kalandot megéltem, szintén befolyásolták ösztönök.
Okoztak már ilyen cápák sérüléseket búvároknak, embereknek, ez közismert tény. Az is tény, ezerszer több alkalom volt, amikor semmilyen baj nem történt a velük való merülés során. Az eszed ezt tudja, és ugyanakkor az is az eszünkben jár, hogy lehetsz te az ezredik.
Ebben az a jó, hogy ha ezzel tisztában vagy, igyekszel ésszel merülni, a szabályokat betartva, hogy ne te legyél az.
Szóval az óvatosságnak is megvan a helye és az ideje. S végül szerencsésen átvészeltem egy sunyi támadást is, ami pusztán egy pillanatig okozott megrázkódtatást. Este aztán nézegettem a felvételeket a cápákkal, és alighanem jól esett egy sör. Azok a videók pedig ma is emlékeket idéznek, ennyi év távlatából. Minden másból pedig jó sztori lett, amit jó felidézni a tengerparton.