Láss, ne csak nézz- ez a szabály a búvárkodásban is igaz.
A békahalak sajátos élőlények, és talán még a búvárokat is megosztják kicsit. Nem mindenki rajong a lábszerűvé alakult uszonyaikon döcögő, morcos képű jószágokért, de én például kedvelem őket. Csak épp szerencsém nem volt velük sokáig: elég hosszú idő telt el addig, amíg az elsőt a saját szememmel láttam a víz alatt. És majdnem még azt is sikerült elszalasztani.
Pedig esély lett volna a nagy találkozásra, hiszen békahalak még a Vörös-tengerben is élnek, trópusi vizekben pedig végképp nem számítanak annyira ritkának. Aztán úgy alakult, hogy nem jöttek velem szembe sehol. Vagy ha jöttek, sikerült elkerülnünk egymást.
Balin végigmerültem két hetet, sikertelenül. No azért ne panaszkodjak, kárpótoltak helyettük a manták, teknősök, láttam azon a túrán tengeri kígyót, csikóhalat nagyban és miniben, és szőnyegcápát is. A békahal viszont maradt a következő egzotikus túrára.
A Fülöp-szigeteken jártunk, és már az első merülés előtt mondtam a helyi vezetőnek, én pedig itt és most békahalas kalandra vágyok. Biccentett, és szemmel láthatóan nem gondolta lehetetlen küldetésnek azt, hogy mutasson nekem egy példányt. Amiből látszik, hogy ismerte a helyet, az ottani élővilágot, a saját képességeit. Csak egy bizonytalansági tényezővel nem számolt: velem.
Lemerültünk. Szép korallos élőhelyen nézelődtünk Cabilao sziget közelében. Én a várható színes élővilág miatt nagylátószögű objektívet tettem a fényképezőgépemre, gondolván, a zátonyt ezzel tudom szépen megfotózni. Ha apróságot látunk, akkor azt majd csak megnézem, és örülök neki.
Aztán valaki megveregeti a vállam: jött a merülésvezető, és intett, kövessem. Megálltunk egy ponton, mutatta a békahalak egyezményes jelét. Izgatottan néztem szét, de sehol nem láttam a vágyott példányt. Mutat elém, egy fél négyzetméteres sárgás részre, amiről azt gondoltam, nyilván valamiféle szivacs. Nézek alá, mögé, a tetejére. Nem látom a békahalat. Jól elbújt a kis nyavalyás- nyilván annyira pici, hogy gyakorlatlan szemmel észre sem veszem.
Széttárom a kezem, a filippínó búvár a víz alatt a homlokára csapott kínjában. Odajött mellém, rámutatott egy nagy sárga izére a sárga szivacs közepén. Én mutatom, azon aztán semmi békahal nincs. Ő meg mutatja, persze hogy nincs rajta békahal- mert az méretes a sárga valami beleolvadva a szivacsba maga egy hatalmas sárga békahal!
Meghökkentem, és már én is a homlokomra csaphattam: a szó szoros értelmében nem láttam a fától az erdőt. Ott a szeme, a szája, a módosult uszonyok, meg a minden. Akkora példány volt, hogy még halszemoptikával is értelmezhető képet lehetett róla csinálni. El is töltöttem vele pár percet- kihasználtam a lehetőséget, ha már végre a sors megajándokozott egy ilyen találkozással.
Azóta már aztán láttam jópár példányt. Kis narancssárgát, fehéret és szőrös békahalat a Fülöp-szigeteken, cápás zátony hátsó oldalán szép pirosat a Maldív-szigeteken, kis rejtőzködő feketét Makadi Bay-ben, a parttól alig pár méterre. Azért az elsőre emlékszem a legjobban, Talán még a merülésvezető is számon tartja, miféle idétlen békahal-rajongóval hozta össze a sors, aki az orra előtt levő sárga óriást sem képes kiszúrni. Ha ránézek erre a fotóra, ma sem értem, hogy nem vettem észre egyből. Mázli, hogy a merülésvezető nem adta fel…
