Az utolsó út a 2020-as lezárások előtt igazi hullámvasút volt.
Pár év távlatából már nehéz mindent pontosan felidézni, de azt tudom, amikor egyre sűrűbben jöttek a hírek a koronvírus-járványról, szélsőségből szélsőségbe estünk. Volt, aki állította, gyorsan el is felejtjük az egész felhajtást, mások a világvégét vizionálták. Közben pedig, amíg lehetett, próbáltuk élni a szokványos életünket.
Aki szervezett már utat úgy, hogy nem csak egyedül vágott neki, hanem egy kis csapat is vele tartott, tudja, bőven lehetnek buktatók. Valaki lebetegszik, a másik elfelejti az útlevelét, a lefoglalt dolgok nem pont olyanok, és így tovább. Ezek viszonylag mindennapos ügyek.
Azonban amikor attól kell tartani, hogy el tudsz utazni pár ezer kilométerre, de onnan haza már nem biztos a repülés, kicsit mindenkinek meginog az elszántsága.
Utazni jó, de van egy élet, a teljesen átlagos hétköznapokkal, családdal, munkával, amiből nem szakadhat ki az emberek többsége csak úgy, hetekre, hónapokra.
Kifejezetten sok szervezőmunkám volt a Phuket- Angkor Wat- Bangkok utazásban, és ebben a helyzetben nem elég, hogy a szokásos dolgokra kellett figyelnem, naponta jöttek a hívások: mi lesz velünk, utazhatunk? És főleg, haza tudunk jönni? Kincstári optimizmussal válaszolgattam, de valójában pont annyira voltam biztos a dolgomban, mint akkoriban mindenki más.
Semennyire.
A kiutazás jól sikerült, aztán láttunk szép strandokat, elefántokat, majd felszálltunk egy szafarihajóra is Khao Lakban. Minden normális volt, vagyis annak tűnt, de közben azért lestük a híreket. És persze merültünk, azért mentünk, végülis. Hiszen mi is próbáltunk úgy tenni, mintha minden normális lenne. A körülmények az elején nem voltak ideálisak, szerencsére a túra vége lett ütősebb, mantákkal, aztán a csodás Richelieu Rock-kal. Meg a kevésbé csodás velem.
Könnyű beleragadni a rosszkedvbe, aminek az okát szinte meg sem tudod fogalmazni. Mentem víz alá, ahogy mindig, fotózgattam, ahogy mindig. Csak az az önfeledt belelazulás, az nem akart eljönni. Nyilván egy idő után magam is tehettem róla- most már azt mondom, érthetően. Pedig mi okom lehetett volna panaszra? Szellemtűhalak és hatalmas, békés tintahalak, meleg víz, korallmezők… Nagyszerű merülőhely!
Jött a negyedik merülés a Richelieu Rockon. Sok szépet láttam már ott, kicsit talán el is voltunk kényeztetve, és ahogy a csoport úszott, némileg mögöttük maradva megálltam egy bohóchalnál. Vacakoltam a fényképezőgépemmel, sehogy sem akart jól működni. Eltelt 1-2 perc, keresem a többieket. Vidámak, integetnek.
Elment felettünk egy cetcápa, számomra észrevétlenül. Talán még az árnyéka is rám vetődött.
Ettől sem lettem boldogabb, se a víz alatt, se a víz felett. Mindenki aki odalenn volt, látni akarta a hatalmas jószágot, szétestek a csoportok, kaotikus lett a merülés. Megesik, s aztán a felszínen voltak a “cetcápázósok”, meg azok, akinek csak villanás jutott, vagy az sem. Ez utóbbi csapatban, büszkén mondhatom, egyedül voltam, s kevésbé büszkén mondhatom, puffogtam rendesen.
De csak egy darabig. Este lehevertem a felső fedélzeten, nézni a csillagokat. Éreztem, ennek így kellett lennie! Megannyi izgalmas, jó dolgot láttunk a túrán, egyébként is, mikor nem jó búvárszafarizni? S még csak meg sem adtam az esélyt magamnak, hogy igazán jól érezzem magam. Ott, a fedélzeten fekve egy kicsit letisztultak a dolgok. Egy kicsit szebb lett a világ!
És aztán Angkor Watban minden jól ment, a kambodzsaiak nagyon örültek nekünk, akik vélhetően jó ideig az utolsó turisták közé tartoztunk. Bangkokban még zajlott az élet, még el tudtunk menni kirándulásra, vonatos kalandra. Az utolsó napon pedig figyeltük, melyik reptér zár le, hova nem lehet már utazni.
Nekünk szerencsénk volt, megérkezésünk után két nappal jött el a teljes határzár.
Pont át tudtunk csúszni előtte.
Mostanra természetesen leginkább ez is egy út a sok közül, emlék, jó emlék. Kalandos volt, még ha kicsit másféle módon is, mint a szokásos. Nem lehet visszahozni a pillanatokat, nem ugorhatok vissza az időben, hogy a milliószor látott bohóchalak fotózása helyett inkább nézzek néha fel, hátha meglátom egy cetcápa sziluettjét.
Persze lehetne még itt egy csattanó. Felmerülhet, főleg akkor nincs nagy jelentősége a fantomcápának, ha cserébe életem legjobb bohóchal portréit sikerült összehoznom. Nos, nem egészen. Vagyis egészen nem. Rossz, esetleg középszerű, jellegtelen fotók lettek, tucatképek, vagy azok se.
Ha úgy nézzük, nincs tehát happy end.
Ám én úgy tekintek rá: miért lenne? Miért lett volna ez bármiféle módon a vég, a lezárás? Ebből is emlék lett, és láttam én már máshol, máskor annyi olyan dolgot, ami miatt szerencsésnek érezhetem magam! A cetcápák jöttek és mentek, mint ahogy én is jövök és megyek. Szurkolok, hogy lemaradhassak valamiről a jövőben is, mert az azt jelenti, eljutok izgalmas helyekre, ahol lesz milliónyi más dolog, amit láthatok.
