Tenger, búvárkodás és óriáskivetítők. Nyáron lehetséges összekötni a kellemest a különlegessel.
Zajlik az Európa-bajnokság, egy hónapon át, kora délutántól estig pattog a labda a Németországban és a képernyőkön. Egy kis kitérőt hadd tegyek a fiatalabbak kedvéért: volt egy olyan korszak a világtörténelemben, ahol a 100 centis televíziók még nem számítottak kicsinek. Másrészt volt egy olyan időszak, amikor magyar futballválogatottat világeseményekre csak számítógépes játékokban lehetett kijuttatni.
Egy ilyen évbe ugrunk vissza gondolatban. 2004-ben Portugáliában rendezték az EB-t. Nem épp a magyar foci aranykora volt az: a mieink több mint három évtizeddel korábban jártak utoljára az Európa-bajnokság utolsó szakaszában. Tulajdonképpen még a gondolattól is elszoktunk, hogy ez lehet másként. Aki szerette a focit, választott magának más csapato(ka)t, aki(k)nek szurkolhatott. Na ezek között a tartalék-kedvencek között szinte biztosan nem szerepeltek a görögök.
Az utazási ajánlatok folyamatosan változó világában húsz éve a török nyaralásoknál elég menő volt Bodrum.
Mivel azóta megfordultam más helyen Törökországban, van összehasonlításom, és a hangulatos Bodrum, a vadregényesebb tengerpartjával, jó merüléseivel továbbra is az egyik kedvencem.
Még víz alatti régészeti múzeuma is van- egy ilyen úti célt csak kedvelni lehet.
Azt hiszem, kifejezetten tudatos volt az, ahogy a török turizmust feltették az idegenforgalom világtérképére. A vendégszeretet, a jó látnivalók, a szép tengerpartok megvoltak, tehát színvonalas szolgáltatásokra volt még szükség. Ahogy visszagondolok a két évtizeddel ezelőtti tapasztalatokra, Bodrumban teljesen úgy működött a búvárkodás, ahogy kell.
A bázison beszéltek angolul, a hajó nagy volt, nem zsúfolták túl, jól elkülönítették kezdőket és végzett búvárokat. Korrekt, rendes ebédet adtak, a merültetés kis csoportban volt, az intróztatás is szabályosan ment. Igyekeztek változatos merülőhelyeket keresni, és tényleg figyeltek ránk. Azóta pedig mesterséges zátonyokkal, érdekes roncsokkal növelték a búvárkodás vonzerejét.
De ha megkérded, mi volt a legjobb ezen a bodrumi úton, akkor kapásból rávágom: életem legfinomabb dönerje.
A strandon egy kis bódében csinálta egy ügyes fickó, és ugyan volt vacsora is a szállás mellé, azért nem egy alkalommal sétáltunk le a partra enni valamit.
No meg az a nap is igazán emlékezetes volt, amikor egy török ismerős kísért végig minket egy napon át Ephesosban. Lenyűgöző, óriási romváros ez, és a helyiek rutinosan egy remek piaci étkezdébe vittek. Megnéztük még a helyet, ahol a helyi hagyomány szerint Szűz Mária élte utolsó éveit. És még kávézaccból is jósoltak nekünk.
Visszatérve a víz alá, nyilván két évtized távlatából picit megkoptak az emlékeim. Tudom, hogy voltak viszonylag nyílt tengeren levő zátonyok, ahol a várható módon több volt a hal, nagy sügérek úszkáltak körülöttünk. A part közelében levő kis öblökben a tengeri füves mezőket sziklák váltották, polipot láttunk, kisebb halakat, csőférgeket, szép piros tengeri csillagokat. Ma egészen biztosan több dolgot szúrnék ki én magam is. Ha visszamennék, akkor pedig megnézném azokat az új roncsokat, amik közt még egy régi repülőgépet is van.
Tudjuk jól, hogy a búvártúrának, ha tisztán az időtartamot nézzük, a felszín alatt töltött része a legkevesebb.
Pláne egy szokványosabb, két merüléses napi kihajózásos úton. Másfél óra jut a víz alatti kalandozásra? Készülődésre, transzferre több időt kell szánni. És akkor még eszünk, iszunk, barangolunk a környéken, megnézzük a látnivalókat.
No meg, ha úgy adódik, a meccseket. Egészen biztos vagyok benne, magát az utat nem azért foglaltuk arra az időpontra, mert egybe esett az EB-vel.
De ott helyben erősen nőtt a láz, mert akkor már mindenki az aktuális meglepetéscsapatról, a görög válogatottról beszélt. Egy kemény fegyelmet tartó német futballedző,
Otto Rehhagel szedte ráncba a nem sokra tartott csapatot. Szigorú védekezés, a kevéske lehetőséggel mindig jól élő támadók, egy csipetnyi szerencse, és formálódni kezdett a csoda. Hariszteasz és társai lettek a görögök modern kori mitikus hősei.
A sportban mindig is jellemző volt a gyengébb féllel való szimpatizálás, aki Dávidként tudja megmutatni, kár lebecsülni. Főleg az olyan országokban könnyű azonosulni egy óriásölő görög válogatottal, ahol maguk is ilyen váratlan diadalokról álmodtak. Tudom, hogy nálunk is sokan figyelemmel követték, mi történik, és Törökországban is minden este nagy közös meccsnézések voltak a hotelekben és bárokban.
Török ismerősöm azt mondta nekem, hogy hiába nem számított barátinak a kapcsolat a két nép között, mégis közelebb érezték magukhoz a sikerüket, mint mondjuk a franciákét, hollandokét érezték volna.
Reményt kaptak, hogy egyszer talán az övéik is!
És mindenki azt érezhette Európában, ugye, hogy nem csak pár nagy nemzet játszótere a torna. Katartikus élmény volt a görög győzelem sok millió embernek. De jó lenne, ha csak a zöld gyepen lennének mindenkit lázban tartó összecsapások!
Nyilván jó lehetett a horvát Adrián nyaralni, amikor a válogatottjuk nagyszerűen szerepelt a világbajnokságon- délelőtt merülsz, este szurkolsz, sörözöl, borozol. Az, ahogy a többségünk utazik -egy, maximum két hét, programokkal tele-, nagyon intenzív kaland, próbáljuk magunkat ezerrel jól érezni.
Egy nyaralóhelyen, valljuk be, egyszerűen csak turisták vagyunk, de amikor a pincér is megáll melletted egy pillanatra, hogy nézze, mi lesz a támadás vége, az más.
Az egy külön élmény. Kialakul egy újfajta kötelék.
Idén mondjuk nekünk is lehet izgulni valónk. Talán csak a merülés nem annyira magával ragadó idehaza, mint a tengerben, de egye fene. A lényeg, akár itt, akár ott, akár meccsel, akár anélkül, az, hogy jól érezzük magunkat. És erre minden esélyt ad, ami valami közös élménnyel ajándékoz meg.